CIVIL GÁLA

Fergeteges ünnepváró programot rendezett a Mezőkövesdi Civil Szövetség Egyesület szervező bizottsága, melyet 2025. december 10-én tartottak meg a Rendezvényközpontban. A program nyitányaként Daragó Károly eljátszotta „tiltott hangszerén”, elmaradhatatlan tárogatóján a „Tiszán innen, Dunán túl” kezdetű népdalt. Az est folyamán később újra közönség elé lépett tangóharmonikájával, és angol nyelven elénekelte Kovács István kedvenc ausztrál népdalát.

Az est háziasszonya, műsorvezetője a Matyó Népművészeti Egyesület elnöke, Pap Julianna Bernadett volt, aki köszöntötte a jelenlévő civil szervezeteket, a műsorban fellépő szereplőket és minden érdeklődőt. Elmondta, hogy a mai estének több apropója is van, jó együtt ünnepelni, jó dolog közösséget alkotni. Szerb Antal gondolatait tolmácsolva, szólt a közös kultúra összetartó, megtartó erejéről, arról, hogy a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyarokat.

Az elnöknő köszönetet mondott minden támogatónak, akik a civil szervezeteket és a mai rendezvényt is támogatták különböző módokon. A mezőkövesdi civilek nevében pedig megkülönböztetett tisztelettel köszöntötte Kovács István (ausztrál Pista bácsi) mecénást.

Csirmazné Cservenyák Ilona, a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesületének  elnöke bemutatta a „Kaptárkövek” c. bükkaljai kulturális folyóirat karácsonyi számát, aminek a támogató példányait meg is lehetett venni a helyszínen.

Itt jegyzem meg, hogy Sebe Imre, a Kaptárkövek korábbi főszerkesztője volt az, aki kezdeményezte, hogy ausztrál Pista bácsit javasolni kell a Pro Urbe-díjra, s ennek meg is nyert öt civil szervezetet. Mivel ezt a kitüntetést nem sikerült elnyerni, újabb javaslattal állt elő; azzal, hogy a mai ünnepélyes keretek között Kovács István kapjon elismerő oklevelet, amit a civilek „csont nélkül” támogattak.

A mai est programja azzal folytatódott, hogy Sebe Imre méltatta Kovács István mecénási tevékenységét. Szólt a kitüntetett életéről, amit 27 éves koráig Magyarországon töltött, az ’56-os eseményekkel kapcsolatos szerepéről, arról a körülményről, amely Pista bácsit arra az elhatározásra juttatta, hogy fiatal életét biztonságosabb országban kívánja folytatni; kalandos útjáról, amely előbb Ausztriába vezetett, majd a távoli kontinensen, Ausztráliában folytatódott, ahol le is telepedett és családot alapított. Utána azt vázolta, hogy több mint fél évszázados távollét után, a gyökerek hívó szavára visszatért szülővárosába és a Pacsirta utcában egy kertesházban él azóta, ahol gazdálkodik, aktívan él. Bekapcsolódott a helyi közéletbe: rendszeresen támogatja a kultúrát, a hagyományőrző tevékenységet folytató kulturális szervezetek munkáit; főként a Matyó Népművészeti Egyesületet, a Takács István Kulturális Alapítványt, a Kaptárkövek folyóirat megjelentetését, az amatőr színjátszást, a Gépmúzeum rendezvényeit, és a könyvkiadást. Sebe Imre első helyen szólt arról, hogy Pista bácsi volt a kezdeményezője a Kavicsos-tó rendbetételének. (Még én is emlékszem arra, hogy 1998 őszén, az akkor még létező „Montázs” hirdető lapban megjelent egy felhívás, melyet Pista bácsi tett közzé. Annak az volt a lényege, hogy létrehívott egy alapítványt azzal a célkitűzéssel, hogy a Mezőkövesd központi területén lévő Kavicsos-tó környékén létesüljön egy szép park.)

Sebe Imre azzal folytatta, hogy Kovács István ötletét végül Tállai András valósította meg jóval később.

A civilek nevében megköszönte az ünnepelt eddigi támogatását, elismerésre méltó tevékenységét.

A Mezőkövesdi Civil Szövetség Egyesület elnöke, Balogh Éva adta át Kovács Istvánnak a díszoklevelet, melyet „A mezőkövesdi civil szervezetekért és a matyó kultúra megőrzése érdekében végzett önzetlen mecénás tevékenységének elismeréseképpen” érdemelt ki.  A díszoklevelet öt civil szervezet nevében írták alá: Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete, Matyó Népművészeti Egyesület, Mezőkövesdi Amatőr Színjátszó Kör Egyesület, a Kaptárkövek folyóirat, és a Mezőkövesdi Civil Szövetség Egyesület. Az oklevél kíséretében Sebe Imre adta át a díjazottnak azt a Szent Katalint ábrázoló kerámiaszobrot, melyet a rendezvényen jelenlévő művész, Pázmándi Antal alkotott.

Pista bácsi meghatottan vette át az ajándékot és megilletődötten lépett a mikrofon elé, megköszönte az elismerést. „Most látom, hogy milyen sokan jöttek el, ezt én már önmagában véve is nagy elismerésnek tartom” – mondta. A Sebe Imre által említett könyvkiadásokkal kapcsolatban megjegyezte, hogy azokat a könyveket nem csak anyagilag támogatta, hanem az ötletgazda is ő volt. Az 1956-os események tárgyában született könyvek motivációja az volt, hogy mélyen felháborította az, ami 2006-ban, Budapesten történt az 50. évfordulón. Beszélt arról is, hogy kettő könyv jelent meg, amely a nagyvilágban szétszóródott magyarokról szól, s ő mindkettőben szerepel. Az egyik 2005-ben látott napvilágot, melynek címe: Ausztrália és Új-Zéland magyar világa. A másik 2009-ben került kiadásra, ennek címe: Magyarok a nagyvilágban. Mindkettő könyv főszerkesztője Dr. Tanka László volt. (Médiamix Kiadó Bp.)

Mindkét könyv egy-egy példányát ajándékba adta a mezőkövesdi Városi Könyvtárnak.

Pista bácsi idézett az említett egyik könyv róla szóló bevezető szövegéből: „Kovács István – mérnök (felcím) Legendás autók tervezője (főcím) Hosszú, a szó szoros értelmében is hosszú út vezetett addig, hogy a matyó summásfiúból a General Motors vezető tervezőmérnöke lett. Kovács István Mezőkövesden született 1929. november 22-én. Elvégezte a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnök szakát, majd a dunakeszi vagongyár üzemvezető mérnöke lett. A tanulás, majd a munka mellett magas szinten atletizált: Borsod és Pest megye bajnoka, első osztályú középtávfutó volt. Ahogy mondja, az atlétika az egyik legjobb akaratépítő tevékenység, mert a nehéz, megterhelő edzések során az ember megtanul szenvedni, elviselni a nehézségeket, így az atléták többsége az életben is kitűnően megállja a helyét.”

Röviden szólt még életéről, tanulmányairól, családjáról, nyugdíjas éveiről. Azzal zárta gondolatait, hogy mindig segít azoknak, akik megérdemlik.

Takács Norbert önkormányzati képviselő, alpolgármester, a MASZK elnökeként is megköszönte Pista bácsi mecénási tevékenységét; röviden szólt még a civil munka szerepéről, fontosságáról.

Az est háziasszonya köszöntötte az Ausztráliából megérkezett családtagokat, Pista bácsi fiait és unokáit. Köszönetet mondott mindazoknak, akik nélkül ez a késő estébe nyúló rendezvény nem jöhetett volna létre: a szervezők munkáját, a műsor szereplőinek előadását, az anyagi támogatást, az enni- és innivalókról való gondoskodást, és a közönség érdeklődését.

A műsorban elhangzott, Budai Károly tolmácsolásában Ady Endre ”Karácsonyi rege” c. verse, amely megidézte a Karácsony szellemiségét, hangulatát: „… Ha ez a szép rege igaz hitté válna, óh, de nagy boldogság szállna a világra. Ez a gyarló ember, ember lenne újra…”

A Dalos Pacsirták kórusa szép kis énekes csokorral örvendeztette meg a hallgatóságot. A Matyó Népművészeti Egyesület két gyermek néptánccsoportja, a Ragyogó és a Tündérrózsa angyalkái adták elő üde táncos-zenés-énekes produkciójukat. A Matyó Nagymama Klub Pávaköre, a Rozmaring és a Matyó Rózsa táncegyüttes fergeteges műsorával folytatódott az előadás, majd városunk két színészgárdája, a Mezőkövesdi Színészeti Egyesület, valamint a Mezőkövesdi Amatőr Színjátszó Kör Egyesület mutatta be ünnepi műsorát. Végezetül a szeniorok örömtáncosai léptek fel a pódiumra. Miután befejezték előadásukat, a közönséget is bevonták egy kis örömtáncra.

A műsoros előadások befejezése után, kötetlen beszélgetéssel, koccintással folytatódott az ünnepváró összejövetel.

***

Sokan gratuláltak Kovács Istvánnak, s miután én is koccintottam vele, félrevonultunk egy kis beszélgetésre. Egy perzsa mondás szerint okosan kérdezni nehezebb, mint okosan válaszolni. Tegyünk egy próbát.

• Pista bácsi, elégedett Vagy az adventi ünnepváró rendezvénnyel?
• Igen! Nem számítottam ekkora érdeklődésre. Olyan sokan voltak, hogy még az előtérben is tolongtak, mert nem fértek be a nézőtérre. Még a saját unokatestvéreimnek sem jutott ülőhely. Mindenkinek köszönöm, hogy eljöttek, és hogy ennyi mindennel támogatták ezt a programot. Ez azt jelenti számomra, hogy a mezőkövesdiek többsége elismeri a tevékenységemet, nem úgy, mint a városvezetés.
• Ami a díszoklevelet illeti…
• Annak nagyon örülök, mert azoktól a civil szervezetektől kaptam, akiket én is támogattam. Ez nekem elégtétel is egyben. Én továbbra is fogom segíteni a mezőkövesdi civil szervezeteket, ahogy eddig is, függetlenül attól, hogy a városvezetők, nem támogattak engem.
• Sértődöttséget érzek a hangodban. Alighanem arra célozgattál, hogy nem Te kaptad meg a Pro Urbe-díjat. Szerintem ez nem jelenti azt, hogy a városvezetők nem ismerik el a munkádat. Nem is olyan régen, a széles nyilvánosság előtt, az Idősek Napján, köszöntöttek Téged. Hála Istennek, sokan vannak Mezőkövesden, akik megérdemelnék a Pro Urbe-díjat. Én nem zárnám ki, hogy egyszer még Te is sorra kerülsz.
• Nem vagyok megsértődve, ezt csak úgy mondtam.
• Adjon az Isten Neked még hosszú tevékeny életet. Szerintem, nem is olyan sokára, fogsz kapni még egy díszoklevelet – a 100. születésnapod alkalmából. (Pista bácsi végre, elnevette magát.)

K. Dudás Mária

KÁNAI MENYEGZŐ A SZERVITÁKNÁL

Mezőkövesd helytörténeti érdekessége a kánai menyegző népi ájtatosság végzése, melynek megszületése az idő homályába vész.

Erről a témáról az 1939-ben megjelent, Herkely Károly néprajztudós által írt, „A mezőkövesdi matyó nép élete” c. könyvben olvastam először. Innen tudható az is, hogy Kájoni János ferences szerzetes már a 18. században feljegyezte a nép ajkán azóta teljesen átváltozott toros-lakodalmas, táncos, mulatós eseményt, amelyet kizárólag asszonyok végeztek.

Idős emberektől hallottam, hogy a kánai menyegző megtartása a II. Világháborúig általános gyakorlat volt Mezőkövesden, melyet Vízkereszt után, a farsangi időben tartottak.

Egy 1915-ben keletkezett feljegyzés szerint: „A kánai menyegzőt január harmadik vasárnapján végezték. A résztvevők néhány nappal előtte megbeszélték, hogy ki milyen süteményt visz, a bort közösen szerezték be. Másnap – mint a kövesdi matyó lakodalmaknál szokás, egy-egy matyó perecet, és egy lagzikalács szeletet küldtek – vittek – a környék betegeinek és az öregeknek”.

A rendszerváltozásnak nevezett fordulat után, 1992-ben a Szervita Világi Rend (helytelenül harmadrendnek is szokták mondani) mezőkövesdi közössége felelevenítette ezt a népi ájtatosságot, melyet azóta minden évben megtartanak.

Így történt ez az idén is, mely január 24-én délután zajlott a Rákóczi utcai Szervita Kápolnában.

E szórakoztató műfajú „lagzi” előtt, hagyományos ünnepi szentmise volt, melyet Kubik Zsolt káplán atya celebrált. A liturgiában, az evangéliumi részlet, természetesen, a bibliai kánai menyegzőről hangzott el. Ezt a történetet egyedül a János-evangélium őrizte meg.

Kána, egy kis falucska volt Galileában, Názáret közelében. Egy alkalommal menyegzőre, lakodalomba hívták meg Jézust, tanítványaival és édesanyjával, Máriával együtt. Itt történt Jézus első csodatétele, amely istenségének bizonyítása: hat kőkorsó vizet borrá változtatott. Ennek a bibliai történetnek az is fontos üzenete, hogy a férfi és a nő összetartozása, a szerelem, az emberi kapcsolatok legnagyobb csodája.

A szentmise után kezdődött a farsangi mulatság, a jelképes lagzi.

Mint más tájegységeken, így Mezőkövesden is, a vallásos kötöttségek között élő matyók, a Biblia történeteit a maguk közelségébe hozták, így a kánai menyegzőt is. E népi ájtatosság előadásának sokfelé, különböző dramaturgiája alakult ki. A szervitáknál, ezen a délutánon ez úgy kezdődött, hogy a „vőfély” köszöntötte a násznépet, és egy koccintás erejéig, egy gyűszűnyi kis itókával megvendégelt mindenkit. Ezután Fügedi Gábor ifjú szervita rázendített érces hangján a bevezető énekre: „A kánai menyegzőben, Jézus Urunk idejében, úgy megforgatták Magdolnát, mind szétrúgta a papucsát, a kánai menyegzőben…” 

A továbbiakban még sok-sok ének, ima és vallásos prózai szöveg hangzott el, amelybe a „násznép” is bekapcsolódott.

Táncolásra nem került sor, ám az estebéd igen finom volt. Az étkezés előtti és utáni imát is természetesen elmondtuk.

Már szürkült odakint, amikor asztalt bontottunk, és a befejező imát is elmondtuk: „Hálát zengünk végre, már most bevégzésre, szálljon az egekbe dicséretünk. …”

Ezt a népi ájtatosságot – mint már szó volt róla – eredetileg kizárólag asszonyok végezték. Ősanyáink úgy gondolhatták, hogy mivel az évnek 365 napja van, amiből 364 és fél napon át ők álltak helyt a családi tűzhelynél még ünnepnapokon is, egy délutánt szabaddá tesznek a saját szórakozásukra.

Az ilyen jellegű, imádságos farsangi mulatság, igazán méltó a keresztény nőkhöz. Hamarosan elérkezik Hamvazószerda, a Nagyböjt kezdete, az elcsendesedés, az Istenre figyelés ideje.

K. Dudás Mária

K. Dudás Mária:

Messiásvárók

Héberül Massiach, görögül Christos, latinul Christus – azt jelenti: Felkent.

Az Ószövetségben a királyokat, papokat és a prófétákat kenték fel a küldetésre. Ezáltal lesz a király, a próféta és a pap arra a szerepre felszentelve, amelynek erejében Jahve helyettese lesz Izraelben.

Jézust, aki a Krisztus, akit az Atya megígért, akit elárasztott Szentlélekkel, felkente a Szentlélek kenetével és elküldte a világba, hogy üdvözüljön általa a világ.

A zsidók szerint a Messiás a zsidók királya, a zsidó ország uralkodója. Az Isten Fia küldetése azonban egyetemes érvényű. Az Atya Felkent-je a nemzetek megváltója, tehát nem csupán egyetlen nemzeté: Ő az egyetemes, az örök Isten országának uralkodója.

A messiási eszme történeti gyökerei a Kr.e. 8. századig nyúlnak vissza. A zsidó vallásban főként a próféták tevékenysége révén kialakult tanítás, mely szerint Jahve fölkentje meg fogja szabadítani a népet minden nyomorúságtól, veszedelemtől, bajtól és megvalósítja itt a földön Jahve békés és boldog királyságát. Palesztina, egészen az ókortól napjainkig mindig is a hatalmi viszálykodások ütközőpontja volt, ami miatt a nép sokat szenvedett. A zsidó nép a Kr.e. 587-től kezdve – a Hasmoneus-dinasztia rövid (Kr.e. 142-63-ig tartó) független uralma kivételével – idegen hatalom alatt állt. E hosszú időszakban a zsidók sohasem adták fel azt a reményt, hogy ki fogják vívni függetlenségüket. E törekvéseik során, a sorozatos sikertelenségek következtében egyre inkább Jahvétól, vagy felkentjének, küldöttjének fellépésétől várták a szabadulást. Várták a Messiást, de már nem azt a Messiást, akiről a próféták jövendölései szóltak, hanem politikai szabadítót, hadvezér Messiást. Az idők folyamán tehát a messiási eszme eltorzult, éppen a szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal sújtott időszakban. Pontosan olyankor, amikor romlott a politikai helyzet, nagy veszteségek érték a népet, nőtt a nyomor és az elnyomás – mindig feléledt a Messiás iránti vágyakozás, vagyis az, hogy jöjjön már el végre Isten felkentje, és tegyen rendet a világban, orvosolja a bajokat és az igazságtalanságokat. Ilyen időszak volt például a babiloni fogság, a makkabeusi idők eseményei. A római uralom alatt pedig vakbuzgó lelkesedéssel és erőszakkal törekedtek a messiási uralom előkészítésére (zsidó háború). Az ószövetségi nép tehát elsősorban politikai szabadítót várt.

A Messiás eljövetele tehát nem véletlenül történt, Isten az Ószövetségben előkészítette útját. Amikor az edomita (idumeai) Heródes lett a zsidók királya, sejtették, hogy itt van a Messiás eljövetelének ideje. Egymás után keletkeztek a messiás-mozgalmak, a rómaiak alig győzték eltaposni őket. És akkor: az Ige megtestesült Názáretben.

Jézus betlehemi születésekor Augustus (az első római császár, Julius Caesar fogadott fia) ült a római birodalom trónján. A zsidók által lakott Júdea az új nagyhatalom tartománya volt; a jeruzsálemi térséget a római kormányzó felügyelte, a galileait bábkirály irányította. A zsidók nehezen tűrték a római igát, s szerették volna azt lerázni magukról. A Messiás eljövetelében reménykedtek, aki felszabadítja majd őket és elűzi földjükről a rómaiakat.

Augustus római császár Heródest nevezte ki Júdea királyává. Az edomita Heródes nem volt született zsidó, de felvette az izraeliták vallását. Különös, hogy a római császár épp egy olyan királyt ültetett a zsidók nyakára, akiről pontosan tudta, hogy zsidógyűlőlő, megalomániás, paranoiás és végtelenül kegyetlen. Edom, mindvégig Izrael ellensége maradt!

Midőn Jézus születésekor napkeleti bölcsek érkeztek a királyi udvarba, hogy az újszülött „királyfi” felől érdeklődjenek, Heródes elrendelte a betlehemi gyermekek megölését. Megijedt ugyanis, hogy egyszer majd előáll a trón jogos örököse, s elűzi őt, a trónbitorlót. Mária és József ezért menekült a Kisdeddel Egyiptomba, ahonnan csak Heródes halála után tértek vissza.

A messiási eszme kibontakozását elemezve megállapítható, hogy Jézus Krisztus áll az Ószövetség és az Újszövetség középpontjában. Ő a megígért Messiás. Isten ígérte meg a bűnbe esett emberiségnek, hogy megszabadítja őket a bűn, a halál és a kárhozat hatalmából, hogy visszaszerezzék Isten kegyelmét, elnyerjék bűneik bocsánatát és az örök életet, az üdvösséget. A Megváltó, a Messiás kétezer évvel ezelőtt közénk jött. Így írja János evangélista: „Az Ige testté lett és közöttünk élt.”

Az Ige megtestesült Názáretben, kit Mária szűzen szült Betlehemben… – énekeljük Karácsonykor a templomban. Fontos megértenünk, hogy az Isten Fia ugyanazt jelenti, mint az Isten Igéje, csak a szempont más. Az Isten Fia, Jézusnak az Atyával való kapcsolatát jelenti, míg az Isten Igéje, Jézusnak a Világban való tevékenységét.

Jól meg kell értenünk továbbá az ószövetségi és az újszövetségi messiási eszme közötti különbséget is. Az Újszövetségben a Messiás személye és uralma már szellemi síkra tolódik. Maga Jézus mondja Pilátus előtt – János evangéliumában -, hogy „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak.”

Az Isten Országa és annak megvalósulása nem politikai és nem e világi. „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,10-11)

            A Messiás országlása az utolsó ítélet után, Jézusnak a második eljövetelekor következik be.

K.Dudás Mária

Egy könyv, harminc géniuszról

Az internet nem tudja nyújtani azt a semmihez sem hasonlítható élményt, amit egy olyan könyv nyújthat az ember számára, amin még érződik a friss nyomdafesték illata.

„Rossz” hírem van a Gutenberg-galaxis halálát vizionálók számára, ugyanis Szlovák Sándor újabb, hagyományos papír alapú könyve látott napvilágot, melynek címe: „A mezőkövesdi középiskola jeles diákjai”.

Az ajánló sorokat dr. Fekete Zoltán polgármester írta: „… Mezőkövesd község képviselőtestülete ünnepélyes díszközgyűlést tartott 1911. szeptember 14-én. Ez a nap volt a Szent László főgimnázium és az első tanév megnyitója is. … Sok ezer kisdiákból lett érettségizett ifjú, majd a helyét megálló felnőtt, akik a gimnáziumban kapták meg azt az alapot, melyen a további életüket alapozhatták. …”

A szerző, a bevezető sorokban kitér arra, hogy városunk gimnáziumában 1922-1987 között közel tízezer tanuló érettségizett. „… Számba vettem a középiskolának azokat a maturált diákjait, akik munkásságukkal kiemelkedően hozzájárultak a gazdaság, a tudomány és a kultúra valamelyik területének fejlődéséhez. … Közülük 30 tanuló pályafutásának bemutatására vállalkoztam. A kiválasztott középiskolások méltók arra, hogy megismerjük életművüket, mert a munkásságukat nemcsak szülőhazájukban, hanem külföldön is számon tartják. …”

Szlovák Sándor, a harminc kiválasztottat példaképül állítja az iskola jelenlegi és jövőbeli tanulói elé, és reményét fejezte ki, hogy lesz majd, aki az általa megkezdett munkát tovább folytatja. Nekem elmondta azt is, hogy ezzel a könyvvel az is célja, hogy megköszönje a mezőkövesdi gimnáziumnak, hogy tanári karába fogadta őt. A szüleitől kapta azt az útravalót, hogy annak a közösségnek, amely befogadta, ő is tartozik.

A kötet utószavában, az iskola jelenlegi igazgatója, Rigó Attiláné így ír: „… ez a könyv nemcsak múltidézés, hanem ösztönzés is a jelen és a jövő diákjai számára. Arra biztat, hogy merjenek nagyot álmodni, dolgozni érte, és soha ne feledjék: az iskola falain túl is magukkal viszik azt a szellemi és erkölcsi tőkét, amely itt gyökerezik. …”

A szerző 25 évig dolgozott ezen a könyvön. Kérdésemre válaszolva elmondta, hogy nem egy esetben falakba ütközött, amikor az általa kiválasztottakkal kapcsolatos adatok megszerzésére tett kísérletet. Nem is járt sikerrel minden esetben. Sajnos, ezért kimaradtak a kötetből olyan géniuszok, akiknek pedig benne lenne a helyük.

A könyv, az Öregdiákok Baráti Körének kezdeményezésére, Mezőkövesd Város Önkormányzatának támogatásával és kiadásában jelent meg. A szerkesztés Szlovák Sándorné érdeme.

A kiadvány kereskedelmi forgalomban nem kapható.

(Nagyon büszke vagyok arra, hogy a kötetben szereplő géniuszok között van két rokonom is; és többen olyanok is, akikkel együtt dolgozhattam.)

K. Dudás Mária

K. Dudás Mária

Csak a szépre emlékezem!

(memoár)

Isten éltesse a jubiláló Közösségi Házat!

Mezőkövesd közművelődési intézménye az idők folyamán több névre is „hallgatott”: Kultúrház, Kultúrotthon, Művelődési Központ, Művelődési Ház, Közösségi Ház.

Ebbe a jeles intézménybe én nyolcéves koromban léptem be először, és azóta ki se tettem a lábam onnan. Elmesélem.

1964-ben, amikor elkészült a Művelődési Ház épülete, a műszaki átadás után, de az ünnepélyes avatás előtt, a mesteremberek után el kellett végezni a nagytakarítást. Édesanyám világéletében a Matyóház dolgozója volt. Azokban az időkben még jócskán benne voltunk a moszkovita pártállami rendszerben. Időnként minden dolgozónak, minden munkahelyen, önkéntes-kötelezően közösségi munkát kellett vállalni az úgynevezett kommunista szombatokon. A Matyóház asszonyaira hárult az épület avatása előtti nagytakarítás, amiben édesanyám is részt vett, én pedig „csak úgy”, vele mentem. Én már kislány koromban sem szerettem tétlenkedni, találtam magamnak hasznos tennivalót ott is. Láttam, hogy az asszonyok majd’ beleszakadtak a munkába, de nem engedtek maguknak pihenőt, mert minél előbb haza akartak jutni a családjukhoz. Megsajnáltam az egyre fáradó, gyöngyöző homlokú nőket, és kitaláltam, hogy biztosan szomjasak lehetnek már. Kerestem és találtam egy kannát, abba ivóvizet töltöttem és sorra megitattam őket; néhányukat a kanna fedeléből, mert nem mindenkinek volt pohara. (Azóta is szeretek vizet hordani.)

1964. december 19-én adták át az épületet a nagyközönségnek. Igen, addig, amíg nem telik meg kulturális élettel, addig csak egy objektum.

Az Észak-Magyarország c. megyei napilap 1964. dec. 20-i száma, „A művelődés otthona szombaton este kitárta kapuit – Megnyitó ünnepség Mezőkövesden” címmel részletesen beszámolt az eseményről: „Nagy várakozás előzte meg Mezőkövesd új művelődési intézményének megnyitását. A kultúra barátai már esztendők óta figyelemmel, együttérzéssel szemlélték, és sok esetben a gyakorlatban is segítették az impozáns művelődési ház megépülését. Ötszöri határidő-módosítás után, végülis elkészült a kultúra otthona; egy több mint húszezres nagyközönség kulturális fellegvára.

A közel 12 millió forintos költséggel épült modern művelődési házat Kocsis Lajos mérnök tervezte; a kivitelezési munkára az ÉM 22-es Budapesti Építőipari Vállalat vállalkozott. Falai között 600 személyes színházterem kapott helyet. … Az avatóünnepség szónoka dr. Papp Lajos, Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának vb-elnöke volt. …

A művészeti munka nyitányaként, s a vendégek köszöntésére az avató ünnepség alkalmával színpadra lépett a Debreceni Csokonai Színház három szólistája, Balogh Emese, a Miskolci Nemzeti Színház művésze és a járás több öntevékeny művészeti csoportja”. – olvasható a részletes tudósítás megyénk korabeli napilapjában.

Az épületből lassacskán a művelődés otthona lett. Birtokba vették a művészeti csoportok, és ettől kezdve minden állami-társadalmi-politikai ünnepség ott zajlott. Különböző szakkörök kezdtek működni, s én szinte valamennyit kipróbáltam.

Amikor Varga István műkedvelő gárdája már alig-alig lépett színpadra, generációváltással, Papp Endre vezetésével létrejött a Művelődési Ház irodalmi színpada, ahová Endre bácsi engem is beszervezett. Ez, az 1970-es évek elején történt. Én pedig, azóta is koptatom azokat a világrengető deszkákat. Sokat szerepeltünk ünnepségeken, rendezvényeken, szavalóversenyeken – az országban több helyen is. A debreceni megmérettetésen remekül szerepeltünk. Endre bácsi jutalmul elvitt minket az Aranybikába; annyi süteményt ehettünk, amennyi csak belénk fért.

Csak a szépre emlékezem! Egy kellemetlen esetet azért mégiscsak elmesélek. Még kezdő voltan a Papp Endre társulatában. Történt egyszer, hogy egy állami ünnepségen – ha jól emlékszem – Lázár Kati helyett, nekem kellett hirtelen beugrani, szavalni. Közvetlenül az előadás előtt jutott eszembe tisztázni, hogy nekem pontosan mikor is kell kiállni a színpadra. Endre bácsi azt mondta, hogy „a Himnusz után”. A Magyar Himnuszt a színfalak mögött állva hallgattam. Igen, hallgattam, mindenki csak hallgatta, mert zenekari feldolgozás hallatszott a hangszóróból, tehát szöveg nélkül. Nekünk, magyaroknak szakrális himnuszunk van, ami így kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!” A moszkovita pártállami időkben Isten ki volt tiltva a közintézményekből, ezért senki nem merte megkockáztatni az éneklést. A nézőtér első két-három sorában a pártállami káderek ültek. A Szovjetunió helytartói, díszegyenruhában, egy rakás plecsnivel a ruhájukon, mindig az első sorban, középen ültek, rezzenéstelen arccal. Miután a Magyar Himnusz elhangzott, én kimentem a színpad közepére, mert ott volt a mikrofon. Bemondtam a vers költőjének a nevét: Várnai Zseni … és ekkor (taraaaaaa…), a hangszóróból rázendített egy rezesbanda a szovjet himnuszra, legalább száz decibelen. Én tanácstalanul pislantottam a színfalak irányába, szememmel Endre bácsit kerestem, kétségbe estem ugyanis, hogy már most mitévő legyek. Ki akartam menni a kulisszák mögé, de bekapcsolt a fejemben a vészcsengő, ezért nem mozdultam. Félreérthető lehetett volna, ha én a szovjet himnusz hallatán kirohanok a színpadról. Rettenetesen éreztem magam, égtem, mint a zsanai olajkút. Szemben velem hatszáz ember ült a nézőtéren. Igen, akkor még hatszáz férőhelyes volt a színház nézőtere, (ma már csak 510) és azt kötelező volt megtölteni, egyetlen szék sem maradhatott üresen. A közönség meg én, farkasszemet néztünk egymással, amíg a zene szólt. Szerettem volna, ha a föld megnyílik alattam, mert nagyon szégyelltem magam. Iszonyúan hosszúnak tűnt az a kommunista himnusz. Na de, hála Istennek, egyszer csak vége lett, és én addigra már összeszedtem magamat, s végül egész jól sikerült a szavalatom.

Azokban az időkben, és még utána is hosszú időn át – kis túlzással – szinte egyetlen rendezvény sem ment le az én szereplésem nélkül. Évtizedeken át kaptam felkéréseket. Még napjainkban is meg-megjelenek a színpadon, de már a sarkamban van az új generáció. Ez így van rendjén. Több mint fél évszázada áldozok Tháliának, koptatom a mezőkövesdi Közösségi Ház deszkáit. Valószínűleg azért kellett felújítani a közelmúltban, mert én koptattam el.

A politikai széljárás a Művelődési Házat sem hagyta érintetlenül. Ám most, csak a szépre emlékezem!

A rendszerváltásnak nevezett fordulat után, létre jött a Mezőkövesdi Amatőr Színjátszó Kör (MASZK), amelynek én alapító tagja és választott tisztségviselője vagyok. Ennek már 27. éve, s az alapítók közül egyedül csak én maradtam a társulatban. Sok-sok emlékezetes előadást láthatott tőlünk a nagyérdemű a Közösségi Házban.

Az ezredforduló környékén jött létre a Közösségi Ház Irodalmi Kávéház Klubja, amelynek én még a mai napig is tagja vagyok. Korábban izgalmas beszélgetéseink, olykor szócsatáink is voltak, ma már inkább csak előadásokat hallgatunk a klubban.

Harminc évvel ezelőtt, 1995-ben alakult meg a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete (MAME), amelynek én egyik alapítója és alelnöke vagyok. Székhelyünk a Közösségi Házban van. Érdeklődésre számot tartó közös rendezvényeink voltak eddig is a jubiláló közművelődési intézménnyel.

A MAME alapítói között többen voltunk olyanok, akik már az 1980-as években is összejártunk, rendezvényeket tartottunk – a környező településeken is. Ennek részleteit Hegyi Imre leírta, amely megjelent a „Mezőkövesd a millennium évében” c. MAME-kiadványban.

Csak a szépre emlékezem, de azért ezt még elmesélem: Az 1980-as években, egy időre leállítottak bennünket – egy vers (!) miatt. Dudás Sándor ”Száll a falu” c. költeményét szavaltam az egyik közeli faluban, író-olvasó találkozó keretében. Valaki nagyon nem akart szembesülni azzal a valósággal, amit a költő kendőzetlenül megfogalmazott a versében. Mi voltunk azok, akik a „Matyóföld” honismereti-helytörténeti időszaki kiadvány baráti körébe tartoztunk. Én eleinte a periodika szerzőinek műveit tolmácsoltam a közönségnek (Farkasné Gábor Erzsébettel és Tomsics Józseffel együtt). Később már az én írásaim is megjelentek a szóban forgó kiadványban, s ennek folyományaként a matyóföldi írócsoport tagjává avattak engem. Ez az írócsoport képezte a MAME alapítóinak derékhadát, de csatlakoztak hozzánk képzőművészek és más alkotók is. Programjainkkal nem csak a vonzáskörzetünk településeire jutottunk el, hanem Miskolcon, Egerben és Budapesten is bemutatkoztunk.

A Matyóföld periodika szerkesztősége és kiadóhivatala 2003-ig a mezőkövesdi Művelődési/Közösségi Házban működött, a kiadványszerkesztést pedig az ott létrejött munkacsoport végezte.

Mezőkövesd közművelődési fellegvárában az elmúlt 60 évben sok-sok emlékezetes olyan programon is részt vettem, láttam jó előadásokat, (de most csak a szépre emlékezem!), amelyeket vendégelőadók mutattak be. Csodálatos volt pl. Sík Sándor „István király” c. színműve Bitskey Tibor kiváló alakításával a címszerepben. Kelemen Csaba egri színész rendhagyó irodalomórája is nyomot hagyott bennem. Varázslatos kiállításokon is voltam, pl. Takács István, a „matyó Tiziano” tárlatán. Csak a szépre emlékezem, de azért azt még elmesélem, hogy a művésznek a saját szülővárosában csak 1983-ban volt önálló kiállítása először, aminek a megrendezésével nem volt elégedett, s ezért kijelentette, hogy „amíg én élek, több Takács-kiállítás nem lesz Mezőkövesden!”

A Közösségi Ház színháztermében, a színpad mellett mindkét oldalon Takács István falfestménye hirdeti az Ő briliáns tehetségét. Ezeket a freskókat a művész a városunknak ajándékozta, melynek avatása 1984. augusztus 3-án, a XIV. Kisjankó Bori Országos kiállítás ünnepélyes megnyitóján volt. Megemlítem még a Japán fesztivált, és az 1962 óta rendszeresen meghirdetésre kerülő Kisjankó Bori Országos Hímzőpályázatot- és kiállítást. Köteles István festőművész tárlatát is érdemes számon tartani. Ezt a velem egykorú tehetséget én Takács István méltó utódának tartom. A felejthetetlen kulturális élmények sorát még hosszasan folytathatnám.

Az eddig leírtakból is érzékelhető, hogy ezer szállal kötődök a mezőkövesdi Közösségi Házhoz.

Szavalás 1975. május 9-én, a Közösségi Házban

A Közösségi Ház Irodalmi Klubja és a MAME közös rendezvénye 2007. 06.06-án a szerencsi vár Casinó-termében.

Álom és valóság, átlényegülés

            A Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete (MAME) tagjának, Bajzáth István amatőr képzőművésznek nyílt kiállítása Egerben, az Agria Park Galériában 2025. február 15-én.

            A rendezvényt Teleki Klári galériavezető nyitotta meg, aki elmondta, hogy Bajzáth István személyében, ma egy olyan alkotó kerül bemutatásra, akinek a képein aprólékos munkával, kidolgozottsággal jelenik meg a szürrealizmus, matyó motívumokkal díszítve. A szépség és a szörnyűség közötti éles kontrasztot népi motívumokkal tompítja.

            Bajzáth Istvánnak itt ez a második kiállítása, de a mai 69 db kiállított kép teljesebb, és érettebb gondolatvilágot mutat. Érzékeny belső látása van, egy kompozíción belül is – egészen meglepő alkotások is vannak a paravánokon; ég és föld közötti elemek  szürreális elrendezése, melyeken a nőiség is megjelenik. Egyik-másik képet szemlélve el lehet merengeni azon, hogy vajon mire gondolhatott az alkotó. A valóság inspirálja az alkotásokat, de a képek egyedi jelentőségűek; a művész a nézőre bízza azok értelmezését, ilyen értelemben az alkotó és műélvező közös munkájává válik.

            Bajzáth István vegyes technikát alkalmaz, vonalvezetése és látásmódja egyedi. Kötelességének érzi, hogy amit matyó őseitől kapott, azt tovább örökítse.

            Teleki Klári azzal fejezte be megnyitóját, hogy Bajzáth István egy nagyon érdekes képzeletbeli világot tár elénk ezzel a kiállítással, amely alkotói tevékenységének összefoglalása, eszenciája.

            Csirmazné Cservenyák Ilona, a MAME elnöke is köszöntötte a megjelenteket, majd röviden beszélt az idén 30. születésnapját ünneplő Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesületéről. Végül méltatta a kiállító művész munkásságát.

            Bajzáth István megköszönte mindenkinek, akinek szerepe volt abban, hogy ma itt munkáival bemutatkozhatott, és üdvözölte az érdeklődő közönséget is. Önmagáról keveset szólt, mert amit érdemes tudni róla, azt elmondják a művei. Azt azért elárulta: „egy reaktor működik bennem.”

            A rendezvényt a mezőkövesdi gitártanár, Nyikes Nikoletta, gyönyörű énekével és gitárjátékával színesítette.

***

            Saját meglátásom szerint, Bajzáth Istvánt olyan belső kényszer vezeti, amely arra készteti, hogy a benne felgyülemlett érzelmeit, gondolatait, lelkiállapot-változásait képzőművészeti alkotásokban fejezze ki. Miután közönség elé vitte képeit, sajátos világába a nézőt is be akarja avatni.

            Semmiképpen sem jellemző rá az „akadémikus művészet” követése. Egyéni stílusának kialakulásához személyes utat járt be: matyó származása, férfiúi nemi identitása, vonzódása a női nemhez – legalábbis erre utalnak a már-már erotikus művei (túlhangsúlyozott női mellek és csípők jelennek meg a kompozícióin). A „Kőbirodalomban” eltöltött munkás évek is tetten érhetők a képein: több esetben a rajzai kiindulási alapja egy épület, épületrész, ezekre épülnek rá a motívumok. Biztos és lendületes vonalvezetéssel, jó kompozíciós érzékkel alkot. Úgy tölti ki a felületet, hogy teljesnek érezzük. Míves kidolgozottságú művein szerkesztettség és szabadrajz egyaránt jelen van.

            Azt már megszokhattuk, hogy a képzőművészek fel szokták tüntetni a nevüket a kép jobb alsó sarkában, Bajzáth István azonban a képei bal alsó sarkában a mű címét is megjeleníti.

            A kiállító művész – saját elmondása szerint – „Kényszerbeszállás” c. képe a gondolat szabadságát üzeni. A „Háztűznézőben” c. képén az látható, hogy a „matyó kakas” a tyúkudvarba megy szemlét tartani.

            Úgy érzem, hogy nem mindenki számára könnyű eligazodni Bajzáth István hihetetlen szürreális fantáziavilágán, nehéz racionálisan felfogni, de talán nem is az a fontos – a képeket látni kell!

K. Dudás Mária

A kiállítás megnyitója

ISTEN ÉLTESSEN, PISTA BÁCSI!

Kovács István születésnapjára

1929-ben születtél,

a 95. évedbe beléptél.

Viharos történelmi időket megéltél.

Otthont cseréltél 27 éves korodban,

62 évet éltél Ausztráliában.

A szíved és a hazád matyó-magyar maradt,

olyan mecénás, mint Te, eddig kevés akadt.

Hat évtized után visszajöttél ’Kövesdre,

a Pacsirta utcában laksz már bő hat éve.

***

Tudom, hogy élénken foglalkoztat Téged a történelem, ezért lássuk csak, mi minden történt a nagyvilágban abban az esztendőben, amelyben születtél?

1929-ben a Szerb-Horvát-Szlovén királyságból összetákolták Jugoszláviát, de hol van az ma már? Te viszont még mindig Kovács Istvánként élsz és virulsz, nem változtattál nevet.

A Szovjetunióban 1929-ben kezdődött meg a mezőgazdaság kollektivizálása. Szovjetunió volt-nincs, Te viszont még mindig a saját mezőgazdaságodban dolgozol.

1929-ben a francia külügyminiszter (Briand), a Népszövetségben előterjesztette az Európai Egyesült Államok tervét. Nekünk meg azt mondják, hogy az alapító atyák „nem úgy gondolták.” Pedig nagyon úgy néz ki, hogy már 1957-ben is úgy gondolhatták Brüsszelben.

Trockijt állítólag „Szovjetellenes tevékenység” miatt kiutasították a Szovjetunióból, ahol ugyanakkor, 1929-ben kezdetét vette a sztálini diktatúra. Nálunk viszont, mióta Te itthon Vagy, Pista bácsi, virágzik a civil mecenatúra.

1929-ben megjelent Hemingway „Búcsú a fegyverektől” című regénye. Remarque viszont, ugyanakkor írt regényt arról, hogy „Nyugaton a helyzet változatlan.”

Hát nem különös, hogy mi meg nem is olyan régen, éppen arról beszélgettünk, hogy nyugaton a helyzet egyre rosszabb, és valakik a kulisszák mögött meg azon ügyködnek, hogy a háborúzó felek nehogy búcsút mondjanak a fegyvereknek.

Magyarországon viszont 1929-ben egyetlen világraszóló esemény történt: az, hogy november 22-én, Mezőkövesden megszületett egy aranyos kisbaba, Kovács Istvánka.

Drága Pista Bácsi!

Az Isten éltessen Téged még sokáig erőben, egészségben!

Ezen kívül mit is kívánhatnék még egy sokat megélt, ma is szálfatermetű, szépkorú férfiembernek?

Azt kívánom, hogy öt év múlva pereljenek be Téged Gyerektartásért!

K. Dudás Mária

Október 13-án (vasárnap) 15 órakor a Gépmúzeum Gazdaházában könyvbemutatókat tartunk, melyre szeretettel várunk minden érdeklődőt. Szükséges információk a mellékelt plakáton.

Helytörténet és honismeret

Szinte még meg sem száradt a nyomdafesték a Borsod-Abaúj Zemplén Vármegyei Honismereti Egyesület „Szülőföldünk” című periodikáján, annyira friss. A 2024. június hónap elején megjelent 42. kiadás hagyományos papíralapon csupán korlátozott példányszámban jelent meg, de hamarosan elérhető lesz online is az alábbi címen: https://borsodhonismeret.hermuz.hu

A Herman Ottó Múzeum és az Országos Széchenyi Könyvtár együttműködésének köszönhetően az eddig megjelent teljes sorozat elérhető lesz az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis (EPA) keretén belül.

A „Szülőföldünk” -ben rendszeresen megjelennek matyóföldi szerzők művei is. Ebben a legújabb kiadásban három mezőkövesdi szerző írása látott napvilágot. Csirmazné Cservenyák Ilona, a mezőkövesdi születésű Kis István atyával készített interjút annak kapcsán, hogy a pápai prelátus pap Nyíregyháza díszpolgára lett.

Dinyési János, „A kincstári Vendégfogadótól a Matyó Múzeumig” címmel, rendkívül komoly kutatómunkájának köszönhetően, izgalmas adatokkal és történetekkel mutatja be az egykori mezőkövesdi Korona Szálló születését és „halálát”.

Kisné Dudás Mária pedig a mezőkövesdi származású, nemzetközi ismertségű orvos-muzsikusról, Dr. Lázár Norbertről készített portrét.

A kiadványban még sok-sok igen értékes és közérdeklődésre számot tartó, vármegyénket érintő helytörténeti, honismereti, néprajzi tárgyú, tudományos igényességgel megírt több mű kapott helyet.

K. Dudás Mária

Búcsú Dr. Szedresi Istvántól

Megint temettünk. Szedresi doktor számára 80 földi élet adatott. A bölcselet úgy tanítja, hogy nem a Kronosz, hanem a Kairosz a fontos, vagyis nem az a lényeges, hogy hány évig élünk, hanem az, hogy milyen életet élünk. Ő mindenben igényes volt; a mennyiség helyett a minőséget helyezte előtérbe.
2024. április 22-én a poroszlói temető ravatalozójában volt a katolikus gyászszertartás, amelyen a család, a barátok, egykori évfolyamtársak, munkatársak mellett a Magyar Honvédség is nagy számban volt jelen. Dr. Szedresi István katonaorvos volt ezredesi rangban.
Nagyon büszke volt arra, hogy a Föld Napján született; és ma éppen a Föld Napján vettünk Tőle végső búcsút. Úgy rendelkezett, hogy halála után a hamvait a Tiszába temessük. Tiszaörvénynél kompra szálltunk, mely jócskán beúszott a folyó közepe felé. Ott vízre bocsátottuk a virágkoszorúba foglalt hamvait tartalmazó környezetbarát urnát. Lassan kezdett sodródni. Csak néztük, néztük némán, míg el nem tűnt a szemünk elől.
István barátunk nagyon szerette Matyóföldet, sok szállal kötődött ide. Tarnaszentmiklóson született, de gyermekkorát és gimnazista éveit Mezőkövesden töltötte. Nyugdíjba vonulása után gyakran visszatért ide. Tagja és egy időszakban alelnöke is volt a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesületének. Sokat publikált különböző orgánumokban, többek között a Mezőkövesdi Újságban is számos cikke megjelent. Boldoggá tette, ha azt látta, hogy hegedűszólójával megörvendeztette hallgatóságát.
Ő nem halt meg, csak átment egy másik dimenzióba.

K. Dudás Mária
MAME-alelnök

FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC

KARD ÉS TOLL című műsorral emlékezett meg a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete (MAME), valamint a Kaptárkövek c. folyóirat szerkesztősége az 1848/49-es eseményekről, melynek a Gépmúzeum Gazdaháza adott otthont 2024. március 15-én délután.

A rendezvény nyitányaként közösen elénekeltük nemzeti Himnuszunkat, melyet Daragó Károly „tiltott hangszeren”, tárogatón kísért. (A tárogató a Rákosi-rendszerben tiltottá vált, de nem csak a hangszer, hanem még a rajta játszott dallamok is; nacionalistának, irredentának bélyegezték meg. A Kádár-rendszer éppen csak megtűrte, a mai rendszer pedig határozottan támogatja, 2015-ben ugyanis hungarikumnak nyilvánították a tárogatót.)

A szépszámú ünneplő közönséget a MAME elnöke, Csirmazné Cservenyák Ilona köszöntötte, aki röviden szólt az 1849-es mezőkövesdi ütközetről, és megemlítette Kiss Gyula mezőkövesdi szerző „Zászlók” c. színdarabját, mely a helyi eseményekkel kapcsolatos.

A Budai Károly által összeállított 40 perces emlékműsor Sajó Sándor Magyarnak lenni c. versének elhangzásával vette kezdetét, melyben a szerző így sóhajt fel: „Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:/ Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz! Ám túljutva a borús gondolatokon, arra szólít fel, hogy a magyar rögöt védeni kell az utolsó csepp vérünkig, „Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, / Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség.”

Gyulai Pál, Hazám c. versében így ír: „Sokszor valál már életedben/Veszendő, oh szegény hazám!/ Tatár, török, német gyilkolt/ … S hazánk még csak névben szabad. … De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz/ És vérezzünk dicsőn el.„

A pozsonyi csatától (907) kezdve napjainkig a magyarságnak állandó küzdelmet kellett folytatnia fennmaradásáért. Ismerjük nemzetünk küzdelmét a szabadságért. Ez a mai nap is fontos emlékezés az 1848/49-es forradalomra és szabadságharcra. Nemcsak azokról emlékezünk meg, akik karddal harcoltak, hanem azokról is, akik tollal vívták a küzdelmet, mint pl. Arany János, aki a szó erejével akart részt venni a szabadságharcban. Nemzetőr-dal c. toborzó, küzdelemre buzdító versét egy szalontai honvédhadnagy meg is zenésítette, amit a táborozó katonák kezdték énekelni. „…Nem kerestek engemet kötéllel; /Zászló alá magam csaptam én fel:/ Szülőanyám, te szép Magyarország,/ Hogyne lennék holtig igaz hozzád!…” A mai műsorban Daragó Károly énekelte el és tangóharmonikán játszott hozzá.

Sorra jelentek meg Arany J. lelkesítő versei a szabadságharc alatt, melyek kitartásra buzdítottak. Ilyen a Legszebb virág című is: „Szép virág a rózsa…/ De legszebb virág a haza szent szerelme/… öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot!/ Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.” A költemény elszavalása után Daragó Károly elénekelte a Kossuth-toborzót és tangóharmonikán játszott hozzá; majd miután elhangzott Gábor Áron tüzér őrnagy és ágyúöntő mester méltatása, hasonló módon előadta a „Gábor Áron rézágyúja c. közismert dalt is.

Rákóczi, mint a nemzeti szabadság jelképe elevenedik meg Arany J. előtt. „Ami kevés szabadság a magyarnak még megmaradt, azt az ő fegyvere mentette meg”. – olvashatjuk Arany tollából. Első történelmi balladájának témája: Rákócziné érsekújvári találkozása a Habsburg fogságban lévő férjével. A bátor asszony a további küzdelmet, a meg nem alkuvást ajánlotta férjének, holott Bécs arra akarta rábírni, hogy férjét beszélje le a harcról. A Rákócziné c. balladát a MAME tagjai párbeszédes formában adták elő.

A szabadságharc, melyért a nemzet oly nagy áldozatot hozott, elbukott. Az osztrákok kegyetlenül megtorolták a jogos felkelést. „Különös, hogy aki egy magzatját megöli:/ Elvesz pallossal vagy kötélen;/ Aki pedig vadúl legyilkol százakat:/ Halál helyett ezt hallja: éljen!” – hangzott el a műsorban Tompa Mihály 1848 c. versében.

1857-ben Ferenc József osztrák császár első alkalommal jött Magyarországra. Ebből az alkalomból Arany Jánost is felkérték, hogy írjon egy dicsőítő verset az uralkodóhoz, ám ő azt visszautasította, és helyette megírta a Walesi bárdok c. allegorikus balladát. „Neved ki diccsel ejtené,/ Nem él oly velszi bárd” – felel a költő, s felsorolja Ferenc József bűneit: „Levágva népünk ezrei,/ Halomba mint kereszt,/ Hogy sírva tallóz, aki él:/ Király, te tetted ezt!”

(Jókai Mór, Petőfi hatására gyorsan a politikai radikalizmus táborába került; 1848 márciusában a pesti ifjúság egyik vezére volt, részt vett a 12 pont megfogalmazásában is. Az ellenzéki álláspontjának feladása (1875) után írói pályáján is fordulat állt be. A múlt szabadságharcait társadalmi tartalmuktól megfosztva, mint romantikus kalandokat eleveníti fel és külsőségesen ábrázolja. Elkezdett rajongani a Monarchiáért és különösen Rudolf trónörökös személye iránt. Egykori barátaitól elfordult, Petőfi már korábban meg is tagadta őt.)

Jókai, „pálfordulása” után írta a Mártzius 15-dikén c. versét, melyben így ír: „Ki emlékezik e névre?/ Petőfinek hítták, vagy mi?/ Sok megváltozott azóta:/ Jobb lesz annak békét hagyni,/ Ami most húsz éve történt/ – Mártzius 15-dikén”.

Szabadságharcosok rejtegetésének vádjával Madáchot 1852-ben elfogták és csaknem egy évig tartó vizsgálati fogságban tartották. Szabadságháború c. versében így fogalmazott: „Mint villám valál, fényes, rövid./ Nem tudni honnan, nem tudni hová,/ Azt sem tudnók, voltál-e igazán?/ Ha a rom, mit hagyál, nem mondaná.”

A magyar nemzet legnagyobb sorstragédiája, a gyalázatos béke-diktátum utáni időkben is, a költők visszaemlékeznek a szabadságharcra, ébren tartva a magyar nemzetben a szabadság utáni vágyat.

Juhász Gyula 1924-ben írta a „48 március 15.” című versét. „Ó, régi szép est… tündöklő siker,/ Mikor jön egyszer hozzád fogható, /Dicsőséged az egekig ível,/ A deszkáidon tetté vált a szó….” (Ez a költemény arról szól, hogy mi történt 1848. március 15-én a Nemzeti Színházban. E nap estéjére a „Két anya gyermeke” c. bulvármű volt kitűzve. Azonban a nap eseményei miatt műsorváltozás történt: Bajza József igazgató elrendelte, hogy Katona József darabját, a Bánk Bánt kell játszani. Az előadás már elkezdődött, amikor megérkezett a színházba a Táncsics Mihályt kiszabadító tömeg. Kikövetelték, hogy a színészek inkább énekeljék el a Rákóczi indulót. Végül felcsendültek a „Meghalt a cselszövő” hangjai a Hunyadi László operából, s közben az emberek Metternichet átkozták. A vers utolsó strófája arra utal, hogy a színpadon a közönség szeme láttára szeretett egymásba Jókai Mór és Laborfalvi Róza. Jókai azzal a sokasággal érkezett a színházba, akik kiszabadították Táncsicsot.)

Dr. Pázmándy László „Segesvár alatt”, valamint Budai Gábor „Elhulló szabadság, elhaló harc” című műve zárta a költemények sorát.

Abban a reményben, hogy az elődökhöz híven mindig lesznek hősök, akik akár életüket is hajlandók feláldozni a hazáért, meggyújtottunk egy gyertyát, s valamennyi résztvevővel, Daragó Károly tárogató kíséretével, elénekeltük a Szózatot.

A műsor szereplői voltak: Budai Károly, Daragó Károly, Dinyési János, Kisné Dudás Mária, Petrán Benedek és Takács Istvánné.

Az irodalmi műsor után a Kaptárkövek c. bükkaljai folyóirat legfrissebb számát – amely már az 50. megjelenés –, a lap felelős kiadója, Dr. Pázmándy László mutatta be.

Az orgánum főszerkesztője, Sebe Imre elmondta, hogy a szerkesztőség 2022. év végén elhatározta, hogy évente egyszer találkoznak az olvasókkal, úgy, mint a mai napon is. Arról is döntést hoztak, hogy megalapítják a „Kaptárkő-díjat”, amit azoknak az önkénteseknek ítélnek oda, akik sokat tettek a vidék kultúrájáért. Az idén ezt az elismerést Hajdu Imre érdemelte ki, aki a Kaptárkövek főszerkesztője volt a kezdetektől 2022-ig. Egy rövid ideig a Mezőkövesdi Újságot is szerkesztette, s mintegy félszáz könyvnek is a szerzője. A laudáció keretében elhangzottak a díjazott életének és munkásságának főbb állomásai.

Hajdu Imre megköszönte a díjat és megosztotta gondolatait a hallgatósággal; beszélt tájhazaszeretetéről és pályájáról. „Az írás szép, hasznos, de veszélyes, mert sokan visszaélnek vele. Örülök, hogy már nem vagyok hivatásos újságíró.” – mondta. Szólt még fiatalkori éveiről, emlékeiről, a Kaptárkövek-folyóirat megszületéséről, valamint jövőbeni terveiről is.

Az összejövetel végén megemlékeztünk a nemrég elhunyt barátunkról, Dr. Szedresi Istvánról, aki MAME-tag, s egy időszakban az egyesület alelnöke is volt. Rendszeresen jelentek meg írásai a Kaptárkövekben.

Patkós Attila egri előadóművész elszavalta Dr. Pázmándy László versét az elhunyt barátra emlékezve. Meghallgattuk Dr. Árvai Judit „Kereslek” c. költeményét saját előadásában.

Csirmazné Cservenyák Ilona megköszönte a részvételt és emlékeztette a jelenlévőket, hogy Dr. Szedresi István temetése április 22-én lesz Poroszlón.

Végül a Gépmúzeumból átsétáltunk a Hadasba, ahol az Ágasfás Ház udvarán lévő Petőfi körtefájánál koszorút helyeztünk el a Matyó Kertbarát Egyesület kezdeményezésére.

A szereplők

Sebe Imre

Csirmazné Cservenyák Ilona

Hajdu Imre

Patkós Attila

A fotókat Szlovák Sándorné készítette.

K. Dudás Mária

MEGHÍVÓ

Minden érdeklődőt szeretettel meghívunk a madarak és fák napjához kapcsolódóan 2024. 05.11-én 10 órakor megrendezésre kerülő II. Pipics Fesztiválra.

A rendezvény helyszíne: Hajdu Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeum. A megnyitó ünnepséget színesíti a Mezőkövesdi Dalos Pacsirták produkciója.

Programok: 1./ Madarak a nagyvilágból címmel Magyar Krisztina  fotókiállítása.

2./ Gyermekrajz kiállítás a Móra Ferenc műveinek illusztrálására kiírt            országos rajzpályázatra beérkezett alkotásokból; Eredményhirdetés.

3./ A Madártani Intézet bemutató foglalkozása.

4./ Pipics-sütés, azaz, a madár formájú kalács sütésének bemutatása a jelenlévő gyermekek közreműködésével.

5./ Kézműves foglalkozások, egyéb szórakoztató játékok.

A részletesebb programról május 1. után lehet tájékozódni.

A rajzok digitális formája is ekkortól lesz megtekinthető.

Egyesületünk 2024. márc. 15-i rendezvényéről a helyi sajtóban megjelent egy cikk, mely megtekinthető: https://www.kovesdimedia.com/assets/mku24-3.pdf

Adószámunk: 18417528-1-05

Számlaszámunk: 11600006-00000000-49888337

CÉLKERESZTBEN NEMZETI KULTÚRÁNK

„Ment-e a könyvek által a világ előrébb?” – címmel ünnepelte meg a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete (MAME) – már hagyományosan – az idén is a Magyar Kultúra Napját január 21-én, a Hajdu Ráfis János alapító nevét viselő Gépmúzeumban.

A kultúra tágabb értelemben mindent magába foglal, amit az ember maga alkot, és az is szerves része, amit örökbe kapott az emberiség a Teremtőtől.

A 40 perces műsor a „Summáját írom Eger várának” c. históriás énekkel vette kezdetét, amit a Mezőkövesdi Dalos Pacsirták adtak elő. A MAME elnöke, Csirmazné Cservenyák Ilona nyitotta meg a rendezvényt és átadta a szót Tóth Erikának, aki – mint mondta – gondolatébresztő szándékkal készítette a prezentációt, amely keresztmetszetét adja a magyar kultúra főbb alkotóelemeinek. A vetítés után ismét a Dalos Pacsirták énekeltek a magyar népzene gyöngyszemeiből. Ezt követően Dinyési János narrátor ismertette: „A szellemi értékek összessége: egy közösség, társadalom életmódja, életfelfogása, szokásai, a hétköznapi munkájában alkalmazott módszerek, műszaki és tudományos ismeretek együttesen, építészete, zenéje, irodalmi alkotásai stb. A műsor címének megfelelően, mi most az írott kultúránkra összpontosítunk.„

Budai Károly tolmácsolásában elhangzott Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban c. verse, amely a mai műsor alapgondolatát adta. A költő felteszi a kérdést: van-e értelme a könyveknek, ha a sok ezer tudomány közt is csak elhenyéljük az Isten napját, s a tudást nem az emberiség jövőjéért való munkálkodásra használjuk? Egy másik verse szintén ehhez a gondolatkörhöz tartozik, tovább gondolva azt – a Guttenberg albumba című, melyet Kisné Dudás Mária szavalt el. A költemény sommázata: a könyv és a benne foglalt tudás csak akkor tölti be hivatását és csak akkor lehet ünnepelni Gutenberg találmányát – a könyvnyomtatást, amely a kultúra terjesztésének eszköze, ha a világ jobb, szebb, emberségesebb és igazságosabb lesz.

Az 1830-as években a magyar nemesi ellenzék és a bécsi udvar között kialakult ellentét során felmerült kérdésre Vörösmarty himnusza, a Szózat adta meg a választ: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar. …” Ez a vers összefoglalja nemzeti önazonosságunk és kultúránk lényegét. A vers elemzése után a közönséggel együtt elénekeltük a Szózatot.

A narrátor ezután sorra vette azokat a költőket, írókat, akik a reformkor előtt is sokat tettek a magyar kultúra, a magyar nyelv ügyéért. Szó volt főként Kazinczyról és Kölcsey Ferencről, továbbá megemlítette a színészeket is, akik szintén foglalkoztak a magyar nyelvvel, mint a kultúra hordozójával.

Arany János bírálta azokat a kortársait, akik buzgalmukban átestek a ló túloldalára. Ennek versben is hangot adott, melynek címe: Az orthológusokra. A költemény versszakait az Egyesület tagjai felváltva mondták el. Kozmopolita költészet c. versében aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a „világpolgárság” eszméit hirdetők a nemzeti szellemet, érzést és gondolkodást idejétmúltnak tekintik. A verset Kisné Dudás Mária szavalta el; „Légy, ha bírsz, te világ-költő!/ Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső,/ Mely magyarrá ringatott. …„ (A magyar irodalomtörténet külön is foglalkozik az Arany és Reviczky között kialakult szellemi harcról, mely a „nemzeti” és az „általános emberi” értékrend kapcsán került célkeresztbe.) Ez a csatározás napjainkban is zajlik.

A „Seregesen senkik jönnek” c. Ady-verset Budai Károly mondta el. A költő arra mutat rá, hogy minden korban vannak fanyalgók, akik csak azt tartják kultúrának, amit ők alkotnak, minden mást kigúnyolnak.

Reményik Sándor: Templom és iskola c. versét Petrán Benedek szavalta el. A szerző síkra száll azokkal szemben, akik azon ügyködnek, hogy a magyar nyelvet és az emlékezet-kultúrát eltöröljék.

Márai Sándor: Olyan világ jön c. versét Takács Istvánné mondta el, melyben a szerző kimondja, hogy a szépre, a tehetségre és nemes jellemre épült keresztény világot felváltja a rútra, a tehetségtelenségre és jellemtelenségre épülő világ.

Elhangzottak még idézetek Wass Alberttől és Sajó Sándortól is. Budai Károly elszavalta még Budai Gábor: Hazug szabadság c. versét.

Az ünnepség a Magyar Himnusz eléneklésével zárult.

***

A rendezvény után kötetlen eszmecsere alakult ki, melynek során Kovács Istvánnal beszélgettem.

– Dr. Pázmándy László verset írt Rólad, az életedről, mely így kezdődik: „Világot járt matyó   legény,/ Életed egy kalandregény,/ Pedig jöttél elég mélyből,/ Vándor-summás szegénységből.”

62 évet éltél Ausztráliában, ahová 27 éves korodban, 1956-ban vándoroltál ki. Mikor is jöttél véglegesen haza?

–  2018. november 21-én.

– Most 94 éves vagy, tehát az életed nagyobb részét Magyarországtól távol töltötted. Anyanyelvi szinten megtanultál angolul, és állampolgári jogot is szereztél idegen földön. Hogyan sikerült a magyarságodat megőrizni? Voltak ott magyar barátaid? Zajlott ott magyar kulturális élet?

– Amikor Ausztráliába érkeztem, egy soproni származású magyar család befogadott, szinte  családtagnak számítottam náluk. Mindenben segítettek, támogattak. Ennek ellenére csak 6 hónapig laktam velük, pedig erősen marasztaltak. El akartam menni olyan környezetbe, ahol az angol nyelvet minél előbb megtanulhatom. A barátságunk azonban mindvégig megmaradt. Melbourn-ben éltem 60 évig. Itt több magyar kulturális közösség működött, amely összetartotta az ott élő 15 ezer magyart. Ez segítette az identitásunk megőrzését. Rendszeres programok zajlottak, amelyekre én is el-eljárogattam.

– Önéletírásodból tudom, hogy magyar feleséged volt, és magyar szerzőket olvastál; Wass Albertet, Márait… (Pista bácsi sűrűn bólogat.)

Mikor is jöttél haza legelőször?

– 1971-ben a cég, a General Motors, ahol én tervező mérnök voltam, engem és egy ausztrál kollégát elküldtek Németországba az OPEL GM-hez, hogy egy közös projekten dolgozva egy új autó tervezésében mi is részt vegyünk. Tehát kiküldetésben voltam az akkori NSZK-ban. Úgy gondoltam, hogy onnan majd haza tudok menni Magyarországra. Így is történt, én meg is kaptam a vízumot, a feleségem azonban nem, ő otthon maradt a gyerekekkel, ezért egyedül jöttem haza Mezőkövesdre. Egy hetet tölthettem enyéimmel.

– Régi jó ismerősök vagyunk, emlékszem rá, hogy már a ’80-as években is rendszeresen itthon töltötted a nyarakat. Pontosan, mikortól is?

– Miután saját kérésemre nyugdíjaztak, 1986-tól valóban örök nyárban éltem. Késő ősszel hazajöttem Ausztráliából, olyankor Magyarországon már a nyár készülődött; amikor pedig itt készülődött a tél, visszamentem a napsütéses Ausztráliába.

– Mit tapasztaltál az itthoni viszonyokról?

– Akkor láttam bele igazán az itthoni dolgokba, amikor 1993-ban megismerkedtem Pap János akkori polgármesterrel. Ekkor kapcsolódtam be a helyi közéletbe, és meglepődtem, hogy itt milyen pezsgő kulturális élet folyik Ausztráliához viszonyítva. Ekkortól kezdve érdekelt igazán a kultúra, amelynek részese lettem. Különösen megfogott engem, hogy itt milyen komolyan foglalkoznak a népi kultúrával.

– Győrffy István írta egyik könyvében, hogy „A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű nép, de minél hamarabb megszűnünk magyarnak lenni.” Kodály Zoltán szerint pedig: „Ismert történeti fejlődés eredménye, hogy legelőkelőbb köreink a nemzeti kultúra ápolásában rájuk váró feladat elől már jóideje következetesen kitérnek.”

– Igen! Nagyon dicséretes az is, amit a Matyó Népművészeti Egyesület tesz a népi kultúra megőrzése érdekében. A többi civilszervezet is, például a Mezőgazdasági Gépmúzeumért Alapítvány a paraszti kultúra emlékeinek gyűjtése és közkinccsé tétele érdekében elismerésre méltó munkát végez. Ezért támogatom szívesen a civilszervezeteket. Tagja vagyok a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesületének. Könyvek kiadását is támogattam. Például a Dólyáról szólót, és az ’56-os helyi eseményeket feltáró riportkönyvet is.

– Miért tartod fontosnak a könyvkiadás támogatását?

– Mert ha nem írják meg a történelmi eseményeket, elhalványul az emlékezet, és olyanná válik, mintha meg sem történt volna. A történelem ugyanis az, amit megírnak.

– Te is írtál könyvet „Egy matyó vándor életútja” címmel. Alapvetően a saját élettörténetedről szól. Viharos történelmi időket éltél meg 27 éves korodig, amíg Magyarországon éltél. Miért ragadtál tollat?

– A könyvemet 2008-ban adtam ki. Azért írtam meg, mert mélységesen felháborított az, ami 2006-ban Budapesten történt az ’56-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. A rendszerváltásnak nevezett fordulat idején szinte senki nem írt könyvet hitelesen az ’56-os eseményekről, különösen nem a mezőkövesdiről. Ezért Pap Pállal közösen elhatároztuk, hogy ketten létrehozunk egy dokumentumértékű könyvet. A Pali betegsége miatt azonban ez nem valósulhatott meg. Később Pázmándy Lászlóval úgy beszéltük meg, hogy felkérjük Szíki Károlyt, hogy írja meg ő. Elvállalta, és én többedmagammal anyagilag is támogattam a kétkötetes könyv megjelenését.

– Úgy tapasztaltam, hogy a „Kaptárkövek” c. bükkaljai folyóirat is a szíved csücske….

– Igen! Nagyon jó, hogy megszületett ez a lap, mert hiánypótló. Hamarosan megjelenik a 14. évfolyam 1. száma. A Pap János polgármestersége idején, és még később is, főként, amikor Pap Pál volt a Mezőkövesdi Újság főszerkesztője, a helyi sajtóban megjelentek irodalmi művek is. Mostanra ez már csaknem teljesen megszűnt. Ezért örültem annak, hogy Sebe Imre és Dr. Pázmándy László kezdeményezésére létrejött a „Kaptárkövek” c. lap. Mondhatni, ma már az egyetlen helyi orgánum, amely komolyabban foglalkozik kultúrával. Sajnos a „Matyóföld” periodika sem jelent meg 2014 óta. A MAME „zöld könyvek” sorozata is mindössze hat kötetből áll. A hetedik valahogy nem akar elkészülni. Úgy tapasztalom, hogy az utóbbi években a kulturális rendezvények száma is csökkenőben van. Nagyra értékelem viszont Hajdu Ráfis János (Isten nyugosztalja!) és Szlovák Sándor írói munkásságát. Sajnos nem látom azokat a személyeket, akik a nyomdokaikba lépnének.

  A napjainkban zajló világpolitikai események, a háború, járványok, migráció sem kedvez a minőségi nemzeti kultúrának. Ami pedig a belpolitikát illeti, (ha ugyan van még olyan), nagyon elszomorít, hogy a politikusokban nincs meg az az alapvető készség sem, hogy legalább a legelemibb összefogást tanúsítanák nemzetünk jövője érdekében. Itt lenne az ideje, hogy megállapodjanak egy nemzeti minimumban, amíg nem késő!

   Én erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy támogassak minden szép és jó ügyet, ami a kultúrát, és általában a magyarság ügyét jóirányba viszi.

– Köszönöm a beszélgetést!

K.Dudás Mária

Forradalom, szabadságharc, megtorlás

Október hatodika 2001 óta hivatalosan is nemzeti gyásznapunk. Erre az ünnepre nem azoknak van szükségük, akik a XIX. században ezért a földért, a mi hazánkért életüket feláldozták, hanem nekünk és az utánunk következő generációknak, hogy a vértanúk példájából erőt, bátorítást merítsünk a további küzdelemhez.

A Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete (MAME) október 13-án, Mezőkövesden a Gépmúzeum Gazdaházában emlékezett meg az aradi vértanúkról.

A rendezvényt Csirmazné Cservenyák Ilona MAME-elnök nyitotta meg és átadta a szót Dinyési János MAME-tagnak, aki vetítettképes előadást tartott az 1848/49-es eseményekről, annak előzményeiről és következményeiről.

Az előadó bemutatta a kevesek által ismert, 1905-ben megjelent Vértanúk Könyvét, amely a világhálón is elérhető. Ez a könyv ráirányítja a figyelmet arra, hogy az aradi tizenhárom vértanún túl még további áldozatai is vannak a szabadságharcnak, és a megtorlás még hosszú ideig tartott – mutatott rá az előadó. Olyan adatok és események is elhangzottak, amelyekről az ünnepi szónokok nem szoktak beszélni.

Jószívvel ajánlom ezt az előadást egy jövőbeni városi szintű megemlékezés alkalmára is, hogy minél szélesebb körben ismertek legyenek az itt elhangzottak.

A délután folyamán Szlovák Sándorné Batthyány Lajos miniszterelnökről beszélt, akit eredetileg kötél általi halálra ítéltek, de végül a büntetés mikéntjét megváltoztatva, 1849. október 6-án Pesten golyó által végeztek ki. (A Nemzeti Múzeum őrzi azt a mellényt, amelyet akkor viselt, amikor lelőtték.)

A vértanúkra emlékezve verseket is hallhatott a közönség: Pósa Lajos: Október hatodikán; Ady Endre: Október 6.; Budai Gábor: Fehér madár Aradon; Kiss István: Emlékezzünk című költemények hangzottak el Kisné Dudás Mária, Budai Károly és Csirmazné Cservenyák Ilona előadásában.

Kötetlen eszmecserével zárult az ünnepi megemlékezés.

„… Tudod-e, hogy miért haltak meg/ Azok a nagy, hős leventék?/ Jól jegyezd meg, jól tanuld meg:/ Mert a hazát hőn szerették./ Szeresd te is! … S a hősökért/ Ima szálljon ajakadról…” (Pósa Lajos: Október hatodikán)

K.Dudás Mária

Regisztráció az alábbi e-mail címen: mame.mezokovesd@gmail.com

A költészet napjáról

A magyar költészet napját hazánkban – az anyaországban és a határon túli magyarlakta településeken – 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük.

Mezőkövesden is szép hagyománya van már annak, hogy ez ünnepnapon irodalmi előadóesteket, könyvbemutatókat, szavalóversenyeket, író-olvasó találkozókat, rendhagyó irodalomórákat szervezünk.

Az idén, április 12-én a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete (MAME) író-olvasó találkozó megtartásával tisztelgett a magyar líra előtt, melynek a Közösségi Ház adott otthont.

Lénárth Mária, írói nevén Léria Dipán Budapesten él, ám matyó gyökerekkel rendelkezik, ugyanis édesapja Mezőkövesden született. A MAME elnöke, Csirmazné Cservenyák Ilona bemutatta a versszerető közönségnek a szerzőt, aki eddig 22 kötetet mondhat magáénak.

A délután folyamán a szerző saját műveiből olvasott fel, majd beszélt munkásságáról, szerzeményei születésének körülményeiről. Szólt 4 verseskötetéről, amely 1350 verset tartalmaz, továbbá arról, hogy 13 regénye, 3 idézetgyűjteménye és 2 mesekönyve látott napvilágot eddig.

Befejezésül a MAME alelnöke, Kisné Dudás Mária elszavalta Léria Dipán „Szeretlek érte” című szerelmes versét: „… Te vagy akit szeretni lehet anélkül, hogy magamat feladni kéne, és megmaradhat bennem a béke. … szeretlek érte. …”

A rendezvény dedikálással és ajándékozással zárult.

K. Dudás Mária