image_pdfimage_print

Dr. Árvai Judit:
Áhítat a mezőkövesdi világtalálkozón

Egy „kívülálló” válhat e matyóvá?

Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, aki kun és tót nagyszülők ivadékaként „ős magyar” vagyok, felvehetem –é a tiszteletbeli matyó címet, hacsak néhány napra is? Messzi tájakról sereglett régi matyóság készült újra összeforrni „eredendő”vérivel, hogy frissüljön újra erecskeként csordogáló vérében az elhagyott haza ősereje, duzzadjon ömlő patakká az érzés: Hazatértem. Ha megkaphatom a címet, sosem élek vissza vele, úgy terjesztem én a matyóságot szerte jártomban, ahogy a népdalok, a népmesék terjedtek a parányi ablakszemű házikók előtti padkákon esténként összeülő öreg szülék ajkán fonódó, ízes tájszólású mesék hol volt, hol nem volt matyó legényekről, lányokról.

Régi ismerősöket keresve mentem a világtalálkozóra, hogy Pető Margitka könyvét dedikálva megkaphassam. Az eredeti kiadást, melyből sikerült olvasnom néhány fejezetet, annyira megkedveltem, hogy erősen örvendtem, mikor tudomásomra jutott újbóli megjelenése. Éjszakákba nyúlva ízlelgettem történeteit, élvezve minden szavát, szinte hallva a gyönyörű matyó tájszólást, azt a világot láttam magam előtt, amibe a művésznő beleszületett, átélt és most átadott nekem-nekünk.

 Miért áhítat?

Az egész találkozót számomra Takács István Áhítat c. festménye ragyogja be. Kit keresnek vajon a bájos, ifjú, könnyben úszó szemek? Istent, vagy embereket, akik a nagyvilágot járják? Most már tudom: Istenhez könyörög, hogy tartsa meg a matyóságot, soha ne feledjék el a szülőföldet, bárhová veti is őket a sors, itt, e tenyérnyi hely az ő múltjuk és jövőjük, Matyóföld visszavárja őket.

Vannak még matyó emberek, akik szentként tisztelik a matyó élet minden darabkáját, láthatták a kiállított kis réklicskét, főkötőt, amit hajdanán nagyanyáik ezer görcstől gyötört ujjakkal hímeztek keserves napi robotjuk után szerelmetes unokájuknak. Summás lányok varrták a szebbnél szebb rózsákat, bimbókat, azzal üzenve titkos választottjuknak, nem kellett ahhoz betű, a szívüket varrták bele a legények surcába, ingujjába.

Fiatal művészek hangversenyére invitált a szíves meghívás a Szent László templomba. Soha még nem látott és hallott hangszeren, marimbán játszott virtuóz módon Laczkó Pető Balázs, kísérte a parányi termetű, de annál áradóbb hangú opera énekesnőt, Kovács Csillát.  Büszke is lehet a matyó főváros fiatal művészeire!

Áhítat belépni a „Kis Templomba”, visszatértek a festők, szobrászok, elhozták lelkük kincseit, akik még élnek és őrzik minden mozzanatát ennek a csodavilágnak. Szellemek járnak közöttünk, megtöltik rég vászonra álmodott képeikkel, faragásaikkal a teret, megelevenednek a falon málladozó freskók, új élet költözött az omladozó épületbe, bíztatván a kiállítás megálmodóit: Ne álljatok meg, tovább- tovább, vigyétek matyóföld hírét szerte a nagyvilágba, titeket azért teremtett az Úr, bízta rátok a küldetést, hogy minden erőtökkel terjesszétek a csodát, az áhítatot!

Mennyi szépség született Hajdu Ráfis János bácsi és Kiss Mátyás szorgos keze munkája nyomán! A gépmúzeumban rendezett kiállításon egyik ámulatból a másikba hullott a nézelődő, magyarságunk fába, csontba vésve, óriási gépek sokasága őrzi őseink teremtő erejét. A sok érdeklődő be sem fért a terembe, ablakon kukucskálva gyönyörködtek a matyó táncospár pörgő-forgó-libbenő szoknyájában, a férfiak délceg táncában.

Csöppnyi lányka ment fagylaltot nyalva anyukájával a divatbemutatóra, matyó ruhába öltözve, kihúzott derékkal, mert ezt az öltözetet viselni kell, ő az újjászületett Főnixmadár, levelet hajtott a számtalan villámcsapástól sújtott fa, gyökerei szívósan kapaszkodnak a kövesdi anyaföldbe.

A szépség utáni vágyakozás jelent meg minden egyes ruhadarabon, melyre ráhímezvén a matyó motívumokat, legyen az egy nővérke patyolatfehér köpenyén, vagy egy első tanítási napon iskolába induló kis copfos lenge blúzocskáján.

Következett az újabb áhítat! Soha szebb templomot még nem láttam az újonnan emeltek között, mint a mezőkövesdi új Jézus Szíve templomot.

Nem monumentális alkotás, méretében beleillik matyóföld szívébe, nem kívánja elhomályosítani a Szent László templom mérhetetlen szépségét.

Megdermedve áll meg az ember belépve ebbe a szentélybe, megérinti lelkét az Úr közelsége, megfogja, el nem ereszti egy pillanatra sem hívét, átjárja az utolsó sejtjéig az áhítat. Az üveg, a fa, a kő, a fém, a virág úgy fog körül téged, mint egy védelmező, ölelő kar, matyóföld ölel át, tart szorosan, hogy el ne bukj

az élet útvesztőiben, hazataláltál. Száll az imádság, a zsoltár megannyi hazatért matyó pap és hívő ajkán, megtelik vele a fenséges tér, áldás kísérje mindazok életét, akik eljöttek erre a misére és részük lehetett ebben az áhítatban.

Még mindig nem ért véget az áhítat! Nem lehet belőle elég, még hátra van az extázis, amit akkor éltünk át, mikor vasárnap d.u. a Szent László templomban zsoltárokat éneklő kórusok szereplése után Tóth József karnagy kérésére felhangzott megannyi hívő ajkán a magyarok Mária Himnusza, a Boldogasszony anyánk, és a férfikórus megerősítvén a fohászt, zengett az ének, egyszerre sírt és örült az áhítatnak a kövesdi katolikus gyülekezet.

 Így lettem én matyóvá egy hét alatt, nem „igazi születettként”, hanem fogadott hazámmá vált e talpalatnyi város, az ő nagyszerű befogadó emberségével, azzal, ahogyan melengette hazatérő gyermekeit, a dólyaiakat is, hogy soha egy matyó ember el ne tévelyedjen a nagyvilágban. Azokat is keblére ölelje, akik nagy tisztességgel és áhítattal állnak az ő küszöbükön, bebocsáttatásra várva.

Ahogy az Pető Margitka könyvének borítóján áll:” Kedves vendég tiszteltessél, nálunk megvendégeltessél.”